Blog

Amikor a 110 százalék sem elég A perfekcionizmus csapdájában ……… és a kiút belőle

Bizonyára mindannyiunk számára ismerős az érzés, amikor egy fontos vizsgára, eseményre készülve a lehető legjobb formánkat szeretnénk hozni, tökéletességet várunk el magunktól és bele se merünk abba gondolni, hogy hibázzunk. Alkalmanként még jól is jön ez a kis drukk, nyomás, hiszen motivál, felpörget bennünket és arra sarkall, hogy mindent megtegyünk a vágyunk beteljesüléséért.

Rosszabb esetben azonban a tökéletességre való törekvés a mindennapjaink része és állandó a nyomás rajtunk, hogy nem hibázhatunk. Sajnos vagy nem sajnos tapasztalatból tudom, hiszen én is erősen perfekcionista jellemvonásokkal rendelkezem.

 

De mi is jellemzi a perfekcionista embert?

 

  • Alapvetően hatalmas elvárásokat támaszt önmagával szemben, olyan magasra helyezi a mércét, amit szinte már irreális hiba nélkül megütni.
  • Egyszerűen összefoglalva: tökéletességre törekszik. A tökéletességre való törekvés hátulütője azonban az, hogy az esetleges hibákat kiiktatva az életéből meglehetősen nehezen kezeli a kudarcélményt.
  • Ha kudarc éri, akkor egyből magában keresi a hibát és egyfajta önostorozó magatartásba kezd: „Nem voltam/vagyok elég jó ehhez”. Ez a fajta szemlélet pedig gyakran a kitűzött cél feladásához vezethet.
  • Az elég jó, tűrhető, jó szavak szinte hiányoznak a szókincséből. Nem elég jó akar lenni, hanem a legjobb.
  • Egyfajta állandó visszaigazolásra van szüksége, elsősorban a saját maga részéről. Még ha a környezete nem is feltétlenül várja el a százszázalékos teljesítményt, a perfekcionista embernek ettől függetlenül önigazolás a kiemelkedő eredmény.

 

 

Rengeteg olyan helyzetet tudnék példaként említeni az életemből, amikor a perfekcionista énem diktált. Nem voltam elégedett a 85%-os emeltszintű érettségi eredményemmel, hiába önmagában nagyon szép eredmény, de amikor megpillantottam a faliújságon a nevem mellé kitűzött pontokat, egyből azt gondoltam, hogy lehetett volna ez jobb is. Említhetném azonban azt az esetet is, hogy amikor nekiálltam főzni vagy sütni valamit és az eredmény nem úgy nézett ki, mintha a Konyhafőnök című műsorban tálalták volna fel, egyből elkeseredtem és legszívesebben a kukába dobtam volna a produktumomat.

 

Igaz azt is hozzá kell tenni ehhez, hogy gyerekkoromtól fogva magasak voltak az elvárások velem szemben. A családomban szinte mindenki a legmagasabb szintű felsőfokú végzettséggel rendelkezik és nemcsak olyan ímmel-ámmal végezték el az egyetemet, hanem kitűnő eredménnyel és a mai napig megbecsült szakembereknek számítanak.

Ez a fajta hozzáállás elég korán belém lett plántálva, ami nem baj, hiszen részben ennek köszönhetem azt, hogy én is erre a szintre jutottam. Másrészről azonban nálam erre kifejezetten belső igényem is volt, nemcsak külső nyomásra tanultam szorgalmasan, hanem szerettem volna ezzel önmagam számára is bizonyítani.

Egy idő után viszont azt éreztem, hogy a jónál is jobb eredményekre törekedtem. Éreztem egyfajta nyomást magamon, hogy addig nem nevezhetem magam jónak/sikeresnek, amíg nem tökéletesek az eredményeim.

 

Ez a fajta nyomás pedig súlyos lenyomatot hagy a mindennapokon. Nem segít persze az sem, hogy a médiából csak úgy ömlik ránk a túlidealizált világ túlidealizált emberekkel. Elég csak a reklámokra gondolni. Anyuka tip-top kinézettel, mintha csak most lépett volna ki egy szépségszalonból és ráadásul mosolyogva vezeti a háztartást, illetve éppen csak egy rezignált félmosollyal veszi tudomásul, hogy a gyerekeknek éppen a fürdőszobában támadt kedvük egy iszapcsatához. Kiborulás, kiabálás, gyerekek megrendszabályozása nuku. Számomra azonban a legkiborítóbb a különböző kozmetikai cégek marketingje. Számtalan helyen akadhat meg a szemünk olyan kifejezéseken, mint ’tökéletes bőr’, ’tökéletes haj’, ’tökéletes smink’. Az agyonphotoshoppolt modellek képei még egy olyan emberre is nyomasztóan hatnak, aki nem vergődik a perfekcionizmus csapdájában. Személyes tapasztalatból tudom, hogy egyáltalán nem egyszerű ettől a kreált tökéletességtől szabadulni, hiszen úton-útfélen szembejön velünk akár az utcán, akár az otthonunkban és a kérdés mindig ugyanolyan nyomasztóan hat: Miért nem tudok én is olyan lenni? Vagy miért nem tudok én is olyat alkotni? és folytathatnánk még a sort tovább.  

 

A miért-tel kezdődő kérdésekkel azonban észrevétlenül is elvárásokat támasztunk magunkkal szemben. Miért nem vagyok olyan szép/jó/sikeres…stb? Elvárják tőlem, hogy az legyek, hiszen annak kell lennem, ez egy ilyen világ, a tökéletesség a siker kulcsa – és ehhez hasonló gondolatok kavarognak a fejünkben, legalábbis az enyémben egész biztosan. Az ilyen és ehhez hasonló eszmefuttatásokból pedig kialakulnak sokszor irreális elvárások és természetesen a tökéletességnek a hajszolása.

 

De álljunk meg egy pillanatra és tegyük fel a kérdést magunknak: Mit is jelent számomra a tökéletesség? Valóban azt jelenti, amit a plakátokon és reklámokban látok? Biztosan egy olyan emberre szeretnék hasonlítani, akinek a nap 24 órájában fülig ér a szája? Attól leszek tökéletes, ha mindig élére vasalt az ingem vagy a frizurám bármilyen időjárási jelenséget legyőzve még mindig kifogástalan?

 

Én sokáig úgy gondoltam, hogy igen, ez az a tökéletesség, amire vágyom. Persze erről magamat nem kérdeztem meg, de olyan szinten elégedetlen voltam azzal, amim van, azzal, aki én vagyok, hogy mindig jobb és jobb akartam lenni. Vagyis tökéletesebb. Saját példámból kiindulva a tökéletességre való törekvésem egyfajta hiánypótló gondolatmenet volt. Pótolta azt a hiányt, amit az okozott, hogy nem volt megalapozott önbizalmam. Ez kéz a kézben járt a kishitűséggel és azzal, hogy leértékeltem azt, amit teszek.

 

Természetes, hogy ha valakivel szemben magasak voltak az elvárások, mint velem szemben is, akkor törekszik arra, hogy minél jobb legyen, hiszen ezt szokta meg és valamilyen szinten ezt várja el magától is. Ez egy bizonyos fokig nem rossz dolog. De a határok betartása rendkívül fontos annak érdekében, hogy a könyörtelen mércék felállításával ne kergessük bele magunkat egy olyan csapdába, ami úgy hívnak, hogy a perfekcionizmus hálója.

 

Nem mondanék igazat, ha azt mondanám, hogy nekem a határok megszabása, illetve betartása annyira jól megy vagy mindig működik, azonban meglehetősen sokat fejlődtem ezen a téren. Hadd említsek itt egy személyes példát:

Szeptemberben volt az esküvőm. Sokat készültünk rá a Férjemmel és szerettük volna, hogy ez a nap úgy sikerülne, ahogy azt mi megálmodtuk. Viszont volt valami, amire igyekeztünk figyelni: ne legyünk olyanok, akik a saját esküvőjükön is feszengenek, valamint annyira megviseltek az előkészületek után, pont azért, hogy minden tökéletesen menjen, hogy a végén csak szeretnék letudni az egészet. Menyasszonyként még tagja voltam pár olyan csoportnak, ahol az esküvőjük előtt álló menyasszonytársak próbálták nyugtatni a másikat, de érezhető volt a feszültség a menyasszonyokban. Nem az a kellemes izgalom, hogy de jó, hamarosan férjhez megyek ahhoz az emberhez, akivel szeretném leélni az életemet, hanem egy olyasmi feszültség, amit olyan apróbb dolgok is simán kiváltottak, minthogy például nem lesz a csokorban pünkösdi rózsa, mert az kell, egy esküvő anélkül nem esküvő. Mondanom sem kell, hogy viszonylag hamar kiléptem ezekből a csoportokból, mert úgy éreztem, hogy kezdem átvenni a ’tökéletesség-parát’.

Az esküvőnk végül szuperül és ami a legfontosabb, stresszmentesen zajlott. Hallani nagyobb vendégszámú esküvőkről vagy extra dolgokról, sztárvendégekről és habzsi-dőzsiről is, azonban a miénk úgy volt remek és hibátlan, ahogy volt. Más szóval tökéletes.

 

És ezen a ponton gondolkoztam el azon, hogy akkor mi is a tökéletesség lényege. Egy perfekcionista jellemvonásokkal rendelkező embernek, mint nekem is, azt a legnehezebb felismerni, hogy a tökéletesség relatív és nem egy elvárás vagy mások által diktált ’divat’. Valamint azt, hogy tökéletesen rendben van sokszor nem tökéletesnek lenni. Nemrég olvastam egy nagyon jó angol nyelvű idézetet, ami remekül összefoglalja azt, amire itt gondolok:

 

’You don’t have to be positive all the time. It is perfectly okay to feel sad, angry, annoyed, frustrated, scared or anxious. Having feelings does not make you a ’negative person’. It makes you human’

 

Azaz, nem kell mindig pozitívnak lenned. Teljesen rendben van az, ha szomorúnak érzed magad, mérges vagy, bosszankodsz, feszült vagy, félsz vagy szorongsz. Az érzelmeid nem tesznek negatív emberré, csupán emberivé.

 

Ha a pozitív szót kicseréljük arra, hogy tökéletes, akkor nagyon jól lefedi számomra azt, hogy most mit gondolok a tökéletességre való törekvésről. Sokszor úgy gondoltam, hogy a tökéletesség egyenértékű azzal, amit Bree van de Kamp karaktere testesít meg a Született Feleségek c. sorozatból. Mégis az által, hogy Bree is igyekezett mindig a tökéletesség látszatát nyújtani, az élete csendben változott át rémálommá.

 

Összefoglalva tehát a perfekcionizmus egy ravasz csapda, ami sokáig béklyóba köti az ember és meggátolja azt, hogy boldog legyen. Ugyanis nem attól leszünk boldogok, ha minden tökéletes az életünkben. Hanem ha minden kisebb-nagyobb hibánk, sokszor a rossz napok ellenére, az idegesítő kollégák és életünk ’tökéletlenségei’ ellenére is szeretjük azt, ami körülvesz minket és nem egy elérhetetlen álomvilág kiépítésén fáradozunk.

 

 

 

Advertisements

Segítség! Nem merek megszólalni! – mentális blokkunk oldása

Eddigi tapasztalataim szerint eléggé gyakori probléma. Hazudnék, ha azt mondanám, anno nyelvtanuló kisdiák koromban én nem küzdöttem volna ezzel az érzéssel, de szerencsére a nyelvhasználattal kapcsolatos szorongásnak időben elejét vettem.

Korábbi bejegyzéseimben is már kitértem arra, hogy a ‘nem merek megszólalni’ jelenség mögött több ok is rejtőzhet. Kiemelném a tanulókkal szembeni túlzott elvárásokat, a tökéletességre való törekvést és természetesen az önbizalomhiányt.

Sajnos nem bízunk magunkban. Nem szeretnék általánosítani és akinek nem inge, ne vegye magára, de amennyire hajlamosak vagyunk elhanyagolni az önbizalmunk, önmagunkba vetett hitünk ápolását, olyannyira alapvető fontosságú lenne az önbizalom kérdése a nyelvtanulás terén (is).

Hogy is van ez?

Véleményem szerint egy idegen nyelv esetében a szavak/nyelvtani szabályok/nyelvi szerkezetek megtanulása természetesen elengedhetetlen, de van, ami még ennél is többet jelent: önbizalmunk kiépítése/helyreállítása. Tehát a nyelv fejlesztése mellett párhuzamosan önbizalmunk fejlesztése is rendkívül fontos, valamint egyfajta ‘bizalmi kapcsolat’ kialakítása a nyelvvel.

Hadd vezessem le Neked:

Amikor tanulunk egy nyelvet, egyre bővül a szókincsünk, időről-időre új szerkezetekkel ismerkedünk meg, valamint egyre több mindent képesek vagyunk elmondani és egyre választékosabban kifejezni magunkat. Azonban ahogy haladunk előre a nyelvben, úgy az elvárásaink is egyre inkább nőnek. Már nem elégszünk meg a kezdő szerkezetekkel, egyszerűbb szavakkal, már nemcsak a ‘megértetem magam’ szint elérése a cél, hanem nyelvvizsgázni szeretnénk, munkát találni, mi több akár a kiköltözést is fontolgatjuk. Ahogy nőnek azonban a velünk szembeni és természetesen a magunkkal szembeni elvárások is, úgy megjelennek a korlátozó hiedelmeink és bekapcsolnak a kis mentális fékjeink. 

A túlzott elvárások, esetleg külső nyomás, pl. egy ‘kényszerszülte nyelvvizsga’, túlzó teljesítménykényszer bénítólag hathatnak és extrém esetben blokkot is okozhatnak egy vizsgahelyzetben vagy olyan nyelvi megmérettetésen, legyen ez egy nemzetközi online konferencia a külföldi ügyfelekkel, meeting megtartása idegen nyelven, idegen nyelvű call center tevékenység, ami teljesen aláássa az önbizalmunkat és ez bizony a nyelvhasználatunkon is meglátszik. 

Azonban ha van egy szilárd talajon álló önbizalmunk, akkor ezek a blokkokat okozó helyzetek kivédhetőek vagy legalábbis kellőképpen felvértezhetjük magunkat a stressz és a mentális fékek ellen. 

Fontos azonban hangsúlyoznom, hogy a szilárd önbizalom egyáltalán nem összekeverendő nagyképűséggel vagy túlzott egoizmussal és főleg nem önmagunk dicsőítése a cél. 

Éppen ellenkezőleg: Aki tisztában van a saját értékeivel, megfelelő módon tudja becsülni a képességeit és a helyzetét, életét, az reálisan látja magát. A pozitív és jó tulajdonságai mellett felismeri az esendőségét és hibáit. Gyengeségeire, hibáira nem mint szégyellnivaló, rejtegetnivaló tulajdonságaira gondol, hanem abban hisz, hogy lehetőséget kap a hibáknak/gyengeségeknek köszönhetően arra, hogy fejlessze magát, új szemszögből lássa saját magát és új erőforrásokat fedezhet fel magában azáltal, hogy folyamatosan dolgozik önmagán. Márpedig fejleszteni csak azt lehet, akinek vannak fejlesztendő területei. 

A ‘nem merek megszólalni’ jelenség is egyfajta mentális fék és korlátozó hiedelem, mely elhiteti velünk azt, hogy nem vagyunk képesek megszólalni az adott idegen nyelven, hiába tanuljuk már évek óta. Pedig az a tudás is bennünk van, akárcsak az önbizalmunk, csak a megfelelő módszerekkel elő kell csalogatnunk. 

Mutatom, hogy nekem melyek a kedvenc módszereim, beleértve coaching módszereket is, ennek a féknek a kioldására:

  1.     Ne félj a kudarctól!

Igaz, hogy klisé, de a kudarc az életünk része. Akármennyire is próbáljuk elkerülni, egy idő után valamilyen formában megjelenik az életünkben. Minél jobban félünk és tartunk tőle, annál valószínűbb, hogy bevonzzuk az életünkbe. Adja is magát a kérdés, hogy miért félünk hibát elkövetni? Hiszen nem az anyanyelvünkön szólalunk meg és időközben az is előfordul, hogy magyarul se jut egy szó eszünkbe vagy nem úgy fejezzük ki magunkat, ahogy szerettük volna. Miért is lenne akkor ez megbocsáthatatlan bűn főleg egy olyan nyelven, amit nem születésünktől fogva beszélünk?

Tedd fel magadnak az alábbi kérdéseket és őszintén, időt hagyva rá érlelgesd majd válaszold is meg őket!

  • Mi jut eszedbe annak a szónak a hallatán, hogy kudarc?/ Mit jelent számodra a kudarc?
  • Mikor ért legutóbb kudarcélmény? Mit éreztél akkor?
  • Mit tanultál a legutóbbi kudarcélményből?
  • A kudarc tulajdonképpen nem a siker ellentéte. Ez egy lecke, ami hozzásegít ahhoz, hogy sikeres légy – Mit gondolsz erről?

 

2.         Játszd le fejben a legjobb és a lehető legrosszabb forgatókönyvet!

Amennyiben félsz megszólalni vagy túlzottan szorongsz egy olyan helyzet előtt, amikor használnod kell az idegennyelvtudásod, pörgess le kétféle forgatókönyvet a fejedben. Az egyik a lehető legpozitívabb kimenetel. Próbáld meg minél pontosabban elképzelni, akár le is írhatod, azt a napot, amikor meg kellett szólalnod és megcsillogtattad tudásod az adott idegen nyelven. Fontos, hogy éld is át az élményt, próbáld meg magad beleképzelni a helyzetbe, olyan szinten átélni, hogy akár egyedül, az ágyban fekve is elmosolyodsz, mert arra gondolsz, hogy milyen ügyesen megoldottad a helyzetet és remekeltél.

Tedd fel magadnak az alábbi kérdéseket:

  • Hogyan beszélsz? Milyen kifejezéseket használsz?
  • Milyen a mimikád, testtartásod? Mosolyogsz, kihúzod magad vagy inkább összeráncolt szemöldökkel, zavartan, legszívesebben ‘elbújnál a világ elől?’ pózt veszed fel?
  • Hogyan nézel ki? Milyen ruhát viselsz?
  • Milyen a fogadtatás? Mik a visszajelzések a hallgatóság felől?
  • Hogyan mesélnél pl. nekem erről az élményedről?
  • Mit nyertél ezzel az egésszel?
  • Milyen hatással lesz ez rád, a jövődre?

 

Ne felejtsd el azt sem, hogy megnézed a másik végletet is, azaz mi történhet abban az esetben, ha minden rosszul sül el?

  • Milyen következményei lehetnek ennek a kudarcélménynek az életedben?
  • Amennyiben bekövetkezik ez a kudarcélmény, milyen okai lehetnek? Mennyiben múlt ez rajtad? Tudsz-e változtatni rajta a jövőben?

 

3. Mi a te sikerrecepted?

Képzeld el, hogy te már leküzdötted ezt a félelmedet, most viszont azon rajtad a sor, hogy segíts azokon, akik ezzel a problémával küzdenek. Mit tanácsolnál nekik?

Gyűjts kulcsszavakat, amelyek szerinted annak a sikerreceptnek a hozzávalói, mely hozzásegíthet másokat is ahhoz, hogy meg merjenek szólalni.

4. Kérj pozitív visszaigazolást!

Ez egy nagyon jó kis önbizalomerősítő gyakorlat: kérj meg legalább 3 embert a környezetedben, aki ismeri a nyelvi szintedet, lehet a nyelvtanárod, külföldi munkatársad vagy csak szimplán ha épp külföldön vagy, akkor az utca embere, hogy értékelje a nyelvtudásod úgy, hogy írnia kell 5 pozitív jelzőt a nyelvtudásoddal kapcsolatban. Ha sikerült megszerezned, akkor ne tedd el jó mélyre, hanem vedd elő időről-időre, tedd ki egy olyan helyre, ahol gyakran időzik a tekinteted és meglátod, nagyon sokat tud segíteni az, hacsak átolvasod ezeket a kedves jelzőket.

5. Végül pedig ne hasonlítgasd magad másokhoz. Önbizalmunk ellen elkövetett egyik legnagyobb merénylet az, ha másokhoz hasonlítjuk magunkat vagy éppen az aktuális nyelvtanulási folyamatunkat összevetjük más, korábbi nyelvtanulási folyamatainkkal. Nem láthatsz bele a részletekbe, nem tudhatod, hogy az, aki látszólag magabiztos, valóban az-e vagy ez csak egy felvett maszk a részéről és belül ugyanazokkal a félelmekkel küzd, mint te. Próbáld meg elfogadni, hogy Te egy olyan egyedi és megismételhetetlen dolgot tudsz nyújtani a világnak, mégpedig önmagadat. Belőled nincs más, éppen ezért értelmetlen lenne összehasonlítanod magad másokkal.

Végszóként: Legyél nyitott a világra, fogadd el a gyengeségeid, merj hibázni és közben mutasd meg azt, aki Te vagy és hidd el, hogy akkor a világ is nyitott lesz rád és elfelejtheted a korlátozó hiedelmeidet is. 🙂

 

Nyelvtanulás és coaching – azaz hogyan értelmezem a language coachingot

Mindig nagyon izgatta a fantáziámat az, hogy mit csinál egy nyelvi coach, miben több az eszköztára annál, aki pusztán ‘csak tanítja’ a nyelvet. Jelenleg lassan a végére érkezem coach képzésemnek és hivatalosan is coach minősítést kapok, ami által a tanítás mellett újabb álmom válik majd valóra.

A képzés során kezdtem megérteni azt, hogy mit is jelent coach-nak lenni és lehet, hogy manapság divatos szakmáról van szó, illetve akadnak olyanok is, akik nem tudnak mit kezdeni az egésszel és alábecsülik a jelentőségét, de szerintem egy hihetetlenül komoly, felelősségteljes hivatásról van szó. Igaz, hogy a coaching nem terápia, nem is tanácsadás, mégis emberekkel dolgozunk, valós helyzetekkel, elakadásokkal találkozunk és segíteni akarunk. Véleményem szerint ebben a rejlik a coaching sava-borsa. Segíteni akarás. Való igaz, hogy teljesen eltérő eszköztárral dolgozunk coach-ként, mint egy terapeuta és sokkal több az a ‘coacholt’ X perc, mint egy jóízű baráti beszélgetés, de a lényegét szerintem sikerült megragadnom. Segíteni akarás, felelősségteljes hozzáállás és elhivatottság.

Nyelvtanárként ugyanezeket az alapelveket tartom rendkívül fontosnak. Mi több, a diákjaimra, nem mint ‘pénzhozó egyénenként’ tekintek, de természetesen a tanítás anyagi része is fontos és nem elhanyagolandó, azonban nálam nem ez az elsődleges szempont. Úgy gondolom, hogy nemcsak különböző emberekkel, hanem különböző személyes történetekkel, látásmódokkal találkozok és emiatt nem elegendő ‘csak’ a nyelvvel foglalkozni, mert ahogy egyébként az életben, itt is minden mindennel összefügg. 

Egy újra és újra sikertelen nyelvvizsga nem feltétlenül annak az eredménye, hogy az illető nem tanult vagy nem készült fel rendesen. Ha ‘csak erről’ van szó, akkor még az a könnyebb helyzet. De mi a helyzet akkor, ha valaki nyelvi hibátlanul teljesít a próbavizsgákon, tesztfeladatsorokon, azonban mégis keletkezik benne egy korlátozó hiedelem, vagy ahogy én tanultam a képzésen, egy mentális fék, amit a túlzott szorongás a vizsgahelyzettől vagy önértékelési problémák idéznek elő? És aki retteg attól, ha meg kell szólalnia egy adott idegen nyelven ‘mi történik ha hibázok vagy nem jut eszembe egy szó?’ -alapon, mert olyan túlzó elvárásai vannak magával szemben, hogy csak azt értékeli jónak, ha tökéleteset nyújt? De említhetnénk akár azokat is, akik úgy vágnak bele egy nyelv megtanulásába, hogy nem tudnak felelősségteljes hozzáállást kialakítani, nem tudják egyszerűen kialakítani azokat a tanulási szokásokat és beépíteni azokat rendszerszerűen az életükbe, hogy minden ilyesfajta kezdeményezésük kudarca fullad.

Véleményem szerint ezek mind olyan elakadások, mentális fékek (direkt nem használom a probléma szót a magában hordozott negatív jelentéstartalom miatt), melyeket mindenképpen érdemes lenne a coaching eszköztárával is jobban megvizsgálni. A mentális fékek kiengedése teret engedhetne olyan képességeknek, melyek létezése talán még saját magunk számára is rejtve maradt. És így teret engedhetnénk a csodáknak is 🙂

Számomra azt jelenti a nyelvi coaching, hogy a nyelvoktatáson kívül/mellett foglalkozunk önbizalomfejlesztéssel, mentális fékek kiengedésével,  motiválunk, azaz nem kizárólag egy nyelvtudás fejlődését kísérjük végig, hanem diákunk személyiségfejlődését is támogatjuk.

Szerintem nagyon sokat jelentene minden nyelvtanulónak az, ha ezt a pluszt, amit a coaching nyújt, egy csomagban kapná a nyelvvel együtt. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy egy nyelv megtanulása, mint bármely más készség elsajátítása, egy komoly önfejlődési, öntanulási folyamat is. Már csak ha egy klasszikus tanulási folyamat állomásait vesszük górcső alá: kezdeti lelkesedés, a kezdeti lelkesedés lecsökkenése, monotonitássá válás, para időszak: kell-e ez nekem, elég jó vagyok-e én ehhez és társaik?, megnyugvás fázis és így tovább. Ahogy végighaladunk ezeken az állomásokon, úgy egyre jobban megismerjük magunkat. Én ennyit bírok? Igaz, hogy féltem tőle, de szembenéztem a félelmeimmel és képes voltam megcsinálni! Tudom, hogy képes vagyok rá!      

Miért lenne ez másképp a nyelvtanulásnál?

Sok olyan esettel találkoztam és találkozom a mai napig, hogy időről-időre megjelennek ezek a mentális fékek legtöbbször meglehetős önbizalomhiány képében. Sajnos az oktatási rendszerben nem gyakoriak a pozitív visszacsatolások, ami megerősítené bennünk azt, hogy a kisebb sikerélmények is sikerélmények és nem szabad alábecsülnünk őket, és mai napig tartja magát a nézet, hogy akkor lehetsz büszke magadra, ha megvan a nyelvvizsga. Mint a rossz beidegződéseknél, itt is elég nehéz ezeket a mentális ‘gyomokat’ kigyomlálni, de meglátásom szerint ezt nyelvi coachinggal idővel meg lehetne tenni. 

Éppen ezért, hamarosan hivatalosan már coachként a coaching elemeket tudatosan fogom beépíteni az óráimba, mert ahogy írtam is, minden mindennel összefügg – és ez nincs másképp a nyelvtanulásnál/oktatásnál sem! 🙂

 

 

5 tipp a hatékony nyelvtanulásért

Manapság nagyon divatos a nyelvtanulás hatékonyságáról írni. Nap, mint nap találkozom olyan írásokkal, sőt mi több, hirdetésekkel, amelyek arról szólnak, hogyan gyorsíthatjuk meg egy olyan képességnek az elsajátítását, mint egy számunkra idegen nyelv használata.

Véleményem szerint ezt nem kell feltétlenül meggyorsítani vagy a sikerélményeket hajszolni. Megfelelő idő ráfordítása és kitartó munka mellett jönni fognak majd maguktól. Többek között ez is a tippem, ami hozzájárul a hatékony nyelvtanuláshoz. Nem attól leszünk hatékonyak, ha az átrágott nyelvtankönyvek mennyiségét egyenesen arányosan szembeállítjuk a hatékonysággal. Nem feltétlenül biztos az, hogy megfelelő alapokat tudunk elsajátítani, ha minél több nyelvtankönyvet elolvasunk, de a lényeget nem tudjuk megérteni.

Lássuk akkor hát, hogy milyen tippekkel/trükkökkel tudlak ellátni titeket saját nyelvtanulói és nyelvtanári tapasztalataim alapján:

1. Első tippem az úgynevezett mentális felkészültség ‘megszerzése’. Mit is értünk ez alatt? Mentálisan felkészült vagy, ha reálisan fel tudod mérni a tudásodat/helyzetedet/lehetőségeidet és el tudod fogadni azt, hogy ez egy képesség, amit hosszú, kitartó munka és nem kevés ráfordított energia mellett tudsz elsajátítani. Ide tartozik továbbá az is, ha készen állsz arra, hogy időt, energiát, pénzt rááldozz a nyelvtanulásra és el tudod fogadni azt is, hogy nem villámcsapásra fogsz megtanulni egy nyelvet. Mert ugye ‘Rome was not built in a day’. Tehát először teszteld magadon, hogy mentálisan érett vagy-e arra, hogy belevágj egy nyelvnek a megtanulásába. Próbáld ki azt, hogy belefogsz egy kisebb projektbe (bármi lehet az) és megpróbálod minimum egy hónapon keresztül tartani magad hozzá. Ezáltal tesztelni tudod a kitartásod, akaraterőd és teherbírásod. Ha ezt sikeresen teljesítetted, jöhet a nyelvtanulás. Ne a folyamat közben döbbenj rá arra, hogy erre még nem állsz készen.

2. Második tippemmel a helyes időmenedzsmentre hívom fel a figyelmedet. Nyelvtanulóként sokan beleesnek abba a hibába, anno beleestem én is, hogy gyorsan, minél több mindent szeretnénk tudni az adott nyelven. Amikor úszni tanultál, akkor sem egyből 1000 m távot úsztál le, miért várnád el ezt magadtól épp a nyelvtanulás terén? Az agyunk rengeteg információt, új szót, nyelvtani szabályok tömkelegét dolgozza fel a nyelvtanulás során és egy idő után véges a ‘befogadóképessége’. Adj időt neki ahhoz, hogy megszokhassa ezt a fajta terhelést! Mi az a minimális idő, amit rá tudsz szánni a nyelvre? Napi fél órával is már sokat tehetsz azért, hogy rögzítsd a tanultakat és biztos alapjaid legyenek. De csak akkor ha ez a napi tanulás rendszeres! A rendszeres nyelvtanulás sokkal hatékonyabb, mint az, ha két-három alkalommal leülsz a nyelvtankönyv felé és órákon keresztül görnyedsz felette. Minden nap egy kis ‘language-time’. Ez lehet szótanulás, korábbi tananyagok ismétlése, idegen nyelvű tévénézés/rádióhallgatás, számtalan lehetőség, hogy foglalkozz a nyelvvel és napi minimum fél órával többet tehetsz a nyelvtudásodért, mint kéthetente kétórányi szómagolással.

3. Harmadik tippem lehet, hogy szokatlanul fog hangzani, de én a nyelvoktatás során számtalanszor találkozom azzal a problematikával, hogy a diákok egyszerűen elvesznek a nyelvtankönyvek világában. Főleg amiatt, hogy a nyelvtani szabályok sokszor nehezen emészthetően vagy egész egyszerűen bonyolultan vannak megfogalmazva és könnyű elveszteni a fonalat az értelmezésük során. Tippem az, hogy próbáld meg ezeket a szabályokat, meg úgy általában a szabálytanulást a minimumra csökkenteni, de ahol elengedhetetlen, ott próbáld meg a szabályt egyszerűen ‘átfogalmazni’, megpróbálni a saját szavaiddal leírni vagy megfogalmazni. Ehhez nélkülözhetetlen az interpretációs folyamat, tehát meg kell értenünk, hogy mi az alapvető szabály és hogyan alkalmazzuk. Nyugodtan kérj segítséget a nyelvtani szabályok értelmezéséhez! Amennyiben sikerült megértened, hogy mi a ‘magvas mondanivalója’ a szabálynak, próbáld meg egyszerűen félretenni a nyelvtankönyveket és a saját szavaiddal megfogalmazni. Neked mit mond, milyen gondolatokat ébreszt benned, mi jut róla eszedbe, hogyan tudsz visszaemlékezni rá?

4. A negyedik tipp kapcsolódik a harmadik tipphez szorosan, de itt a szabályok helyett a bonyolultabb nyelvtani szerkezetekre térek ki. Korábbi bejegyzéseim között írtam már a bonyolult nyelvtani szerkezetekkel való megküzdésről, nézd meg korábbi posztjaim között a ‘Megküzdés a bonyolultabb nyelvtani szerkezetekkel’ címűt.

Fontos azonban, hogy ha lehetőséged adódik rá, akkor próbáld meg a megtanulandó szavakat mondatokba, azaz szövegkörnyezetbe foglalni. Még jobb, ha a mondatok valamilyen szinten köthetőek hozzád, az érdeklődési körödhöz stb., hiszen így könnyebb lesz ‘előhívni’/’reaktiválni’ az esetleges passzív szókincset. Ugyanez vonatkozik a prepozíciós igékre is, hiszen sokszor nem tudjuk logikusan alátámasztani, hogy miért éppen az a megfelelő vonzat. Így sokkal jobban elkerülhető egy úgynevezett ‘blackout’ jelenség, amikor kihagy picit az agyunk és nem jut eszünkbe egy alap szó vagy kifejezés. Mondatba foglalva és úgy megtanulva, főleg ha az kapcsolódik valamilyen szinten hozzánk, könnyebben előhívható.

5. Végül pedig a legfontosabb: Használd a nyelvet! Tartsd szem előtt egyik példaképem, Lomb Kató mondatát: ‘A nyelv az egyetlen dolog, amit rosszul is érdemes tudni’ vagy az előző, perfekcionizmusról szóló bejegyzésem címadó mondatát, ami a Jazz+Az zenekartól való: ‘Csináld rosszul és csak élvezd’. Ne akarj görcsösen mindent tökéletesen mondani. Biztos vagyok benne, hogy magyarul sem beszélünk mindig helyesen. Legalábbis én biztosan nem. Azt tartsd szem előtt, hogy boldogulni tudj az adott nyelven, interakciókba kezdeni, magadról mesélni stb. A tökéletes nyelvtudást hagy meg a nyelvvizsgára. Sokkal inkább fontosabb, hogy merd kifejezni magad, merj hibázni is, hiszen abból tanulsz a legtöbbet, nemcsak az életben, de a nyelvtanulás során is :). Ragadd meg a lehetőséget, ha külföldön vagy vagy olyan emberek társaságában, akik anyanyelvűek, és merj megszólalni és beszélni és ott fogsz igazán rájönni arra, hogy nem az számít, hogy minden tökéletes volt-e, hanem az, hogy nem ijedtél meg attól a helyzettől, hogy egy másik nyelven kellett kifejezned magad és emiatt büszke lehetsz magadra!

 

“Csináld rosszul és csak élvezd” – Bye-bye perfekcionizmus!

Ennek a bejegyzésnek a címadó mottója a Jazz+Az zenekar egyik számából való. Legalábbis én ott hallottam először valamikor jó régen, amikor a zenekar még a fénykorát élte és mi kívülről fújtuk a számaikat. Nagy rajongójuk voltam, még koncertjükön is voltam. Olyan rég történt mindez, mintha nem is velem esett volna meg.

De akkor hogyan is jutott eszembe pont ez a mondatuk? Az élmény még a kórházban eltöltött napjaimhoz nyúlik vissza. Nemrég voltam csak bent, szorongtam és a helyemet sem találtam. Szerettem volna minél hamarabb meggyógyulni és visszatérni az életemhez, de a testem, illetve a tudatom sem akart engedelmeskedni. Egyik nap Apukám bejött látogatni és látta rajtam, hogy eléggé magam alatt vagyok és elpanaszoltam neki, hogy egy ideje már itt vagyok és annyira szeretnék gyógyulni, de valahogy belesüppedtem egy állapotba, ahonnan nem tudok továbbmenni. Apa, mintha megsejtette volna, hogy ezek a dolgok foglalkoztatnak, mert a következőképpen üdvözölt: ‘Képzeld, játszották a rádióban a Jazz+Az egyik számát és az egyik mondat nagyon megragadt és te jutottál róla eszembe’.

Nem igazán tudtam hova tenni ezt a kijelentését, így őszinte érdeklődéssel megkérdeztem, hogy milyen mondatról van szó. És akkor említette a címadó mottót: ‘Csináld rosszul és csak élvezd’. Rémlett egy ilyen rész valamelyik számukból és ott, azon a ponton nagyon betalált az üzenet. Egyrészt sikerült rávilágítania egy elég elemi problémámra, mégpedig a perfekcionizmusra, azaz a tökéletességre való törekvésre, illetve ettől a ponttól kezdve próbáltam ebben a szellemben eltölteni a kórházi mindennapokat. És milyen jól tettem!

Másnap, az egyik pszichoterápiás ülésen épp a perfekcionizmusról volt szó, merthogy véletlenek ugye nincsenek, és megosztottam a többiekkel is ezt a mondatot és hogy ez milyen sokat jelentett nekem. Ahogy írtam, segített a felismerésben, másrészt pedig a későbbiekben a megküzdésben is. Érdekes, hogy ezek után én lettem az osztály perfekcionistája, bár a generalizált szorongás volt a fő kórkép, de előbbi diagnózis is eléggé fején találta a szöget, ha rólam van szó.

Joggal merült fel a kérdés, hogy akkor én most az vagyok? És a válasz jelenleg az, hogy igen, de nyár óta egészen jól haladtam/haladok a megküzdésben. Mert ez egy igazi küzdelem, ami elképesztő mértékű tudatosságot igényel tőlem. Olyan, mintha a véremben lett volna a tökéletességre való törekvés, de mivel az élet korántsem tökéletes, így gyakran a tökéletesség érzése helyett elégedetlenség érzése, szorongás fogott el. Ehhez már csak pluszban társult a ‘nem vagyok elég jó’ érzés. Nem elég jó az, aki vagyok, nem elég jó az, ahogy dolgozom, még többet, még jobbat, szebbet szeretnék elérni. Tulajdonképpen egy szélmalomharc, ami iszonyat fárasztó meló is egyben. Rengeteget kivesz az emberből az, hogy folyton tökéletes legyen minden körülötte. Továbbá a legkisebb kellemetlenség is olyan szinten meg tudja zavarni a látszólagos idillt, szinte lerombolva mindazt, amiért eddig annyit dolgoztunk. Legalábbis ilyen és ehhez hasonló gondolatok futnak végig egy perfekcionista agyán.

Na de a megküzdésről: Tudom, hogy manapság divatos klisének számít, de tényleg ez a perfekcionizmus leküzdésének alapja > Elég az, aki vagy. Nemhogy csak elég, de még jó is!

Látom, hogy sokan osztanak meg ilyen és hasonló témájú posztokat, de őszintén kétlem, hogy mindenki így is gondolja valóban. Nekem több hónapomba telt ezt a fajta gondolkodásmódot elsajátítani és néha még ma is bekopogtat a perfekcionizmus bizonyos helyzetekben. Azonban egyszerűen nincs más választásunk, mint tudomásul venni azt a tényt, hogy emberek vagyunk, ennélfogva hibát követünk el, sokszor nem a jó döntést hozzuk meg és van, hogy teljesen szétrombolunk mindent magunk körül.

Ettől függetlenül még nem eredendően rossz az, ahogy élünk. Én pont azt vettem észre, hogy ha elrontok valamit vagy hozok egy rossz döntést, akkor utána milyen jó érzéssel töltött el az, hogy kitalálhattam azt, hogyan hozhatnám helyre a dolgot. Ennél is jobb érzés volt az, amikor legközelebb már, tanulva a botlásomból, jól oldottam meg a problémát vagy kezeltem a helyzetet. Ha minden tökéletes lenne, akkor hogyan tanulnék meg kimászni egy gödörből vagy megtanulni helyesen kezelni egy szituációt? Ezzel kapcsolatban eszembe jutott egy idézet, sajnos nem tudom, hogy ki az értelmi szerző > ‘Az életben a legnagyobb hiba az, ha félünk attól, hogy hibát fogunk elkövetni’. Pontosan. Itt is látszik az, hogy a perfekcionizmus és a szorongás kéz a kézben jár.

A másik alapkő az, hogy meg kell(ene) szeretnünk a hibáinkat. Külső és belső hibáinkat, tökéletlenségünket egyaránt. Azt hiszem, hogy nekem ez volt az egyik legnagyobb megküzdési pontom. Talán még most is az. Senki sem szereti, ha a hibáit felróják neki, miért mi magunk lennénk a kivételek? Őszintén bevallom, hogy tudnék mit átalakítani magamon külsőleg és szívesen eltávolítanám egy-két személyiségjegyemet is, de ez/ezek a külső és belső tulajdonságaim azok, amik azzá tesznek, aki vagyok. Önmagammá.

Én szeretem azt érezni, hogy nem illek bele a tömegbe. Nem is akarok beleilleni. Ha viszont tökéletes lennék, akkor beállhatnék a ‘műemberek’ sorába, aminek még csak a gondolatától is kiráz a hideg. Ez a gondolat viszont már feltételezi azt, hogy szeretem és elfogadom a tökéletlenségeimet is, hiszen azok emelnek ki az előbb említett ‘művilágból’. És ez a felismerés boldoggá tett, illetve tesz a mai napig is.

Gondoltam jó alkalmat szolgáltatnak az ünnepek arra vonatkozóan, hogy leteszteljem, mennyire tudom a gyakorlatban is alkalmazni a saját kis ‘megküzdési technikáimat’. Karácsonykor az emberek többsége a tökéletes, meghitt ünnepekre vágyik, de a nagy tökéletességre való törekvés közepette egyszer csak elszakad a cérna és kitör a káosz és mehet a kukába az egész. 

Mi is törekedtünk valamilyen szinten a tökéletes ünnepekre. Szuperjó ajándékok betárazva, vacsi megtervezve, fa megvéve stbstb. Viszont a kivitelezést illetően voltak kétségeim. Összességében azonban elmondhatom, hogy átmentem a vizsgán. Korántsem volt tökéletes minden. Fáradt voltam, olykor nyűgös is, leesett a mézeskalács tetejéről a cukormáz, lefárasztott a családtól családig való mászkálás, vitába is bonyolódtam, kevés énidőm/miidőnk volt és párszor elegem volt az ünnepi hangulatból.

Ha valaki megkérdezné a véleményem a tökéletes ünnepekről, akkor nem pont ilyesmik jutnának eszembe. De mégis, amikor elöntött az idegesség, hogy mi lesz ha nem tudom jól becsomagolni az ajándékokat, nem tetszenek esetleg, nem leszek ünnepi hangulatban stb, eszembe jutott: ‘Csináld rosszul és csak élvezd’. És azt tettem. Ha rosszul is, de élveztem az ünnepet. Legjobban pedig azt, hogy nem volt tökéletes.

 

Zárszóként pedig újabb megküzdési technika. Nem olvasom el még egyszer, egyben a bejegyzést. Eddig így tettem, átnéztem, hogy nincs-e benne elírás, tartalmilag összekapcsolódnak-e az egyes részek. Most útjára bocsátom, ahogy kijött belőlem. Helyesírási hibával, elgépeléssel, miegymással. Mert ettől lesz az enyém és ezt élvezem. 🙂

 

Hálás November

Az ősz mindig az elengedés, elmúlás időszaka. Nálam idén a háláé. A nyáron történtek után csak még jobban felerősödött ez az érzés bennem és önismereti utazásom fontos, hovatovább meghatározó állomásává vált. Tulajdonképpen azóta, hogy kijöttem a kórházból, egyfajta második születésnapomként ünneplem szeptember 8-át, tehát már 2 hónapja is elmúlt annak, hogy ismét élhetem a saját kis életemet a magam módján.

Valahol a kórházi kezelés közepette kezdtem el gyakorolni a hálát és kiélvezni minden olyan percét az életnek, amit nem a fehér kórteremben töltök el. Hétvégente ugyanis hazajártam és akkor kezdett el bennem tudatosulni, hogy mennyi mindenért lehetek hálás az életemben, többek között olyan dolgokért is, mint például az érzés, hogy végre a saját ágyamban alhatok, amit korábban magától értetődőnek vettem. Ezen a ponton sokat gondolkoztam azon, hogy akkor ez most azt jelenti, hogy hálátlan voltam eddig? Kicsit általánosítva: kell, hogy történjen valami negatív dolog az életünkben, ami ráébreszt arra, hogy annak örüljünk, amink van és kezdjük el értékelni a saját kis miliőnket? Trauma nélkül nem megy? Az igazság pedig szerintem valahol a kettő között van. Nem nevezném magam hálátlannak, de egyszerűen kellett ez a trauma az életemben ahhoz, hogy tudatosan megtanuljak hálát adni. És szerintem a gyakorlott hálaadókon kívül ez az emberek nagy részére jellemző magatartás.

A tudatos hálaadás szerintem egy elképesztő nehéz folyamat, jelenleg én is kezdőnek számítok a tudatos hálagyakorlatban. Nagyon könnyű elképzelni, hogy minden reggel úgy ébredek fel, hogy hálát adok azért, amim van és átérzem azt az örömöt, amit a tudatos hálagyakorlók már jól ismernek. Szép napsütéses, jókedvű napon ezt megvalósítani nem is olyan nehéz. De mi van akkor, ha a legnehezebb életszakaszban vagyunk és a legnagyobb baj közepette ‘kell’ hálát adnunk. A mondat már abban hibádzik, hogy hálát kell adnunk, hiszen nem kell ezt kötelező jelleggel gyakorolni. Akkor elveszik a hálagyakorlat igazi szépsége. Ha meg kell tenni valamit, akkor egy kényszerszülte hálagyakorlatunk lesz, ami hasonló módon nézne ki: ‘Hálás vagyok az ételért, a ruhákért, azért, hogy van hol laknom stb.’ . Természetesen ezekért is fontos hálásnak lennünk, de számomra elég hiteltelenül hangzik az, ha valaki csak így elhadarja azokat a dolgokat, amikkel szemben úgy érzi, hogy hálával tartozik, közben pedig valójában arra gondol, hogy mehetne jobban is a sora.

Számomra a hálagyakorlat valódi lényege, hogy igazán hálás vagyok az életemért és senkivel sem cserélnék. Nemcsak a javakért vagy a boldog pillanatokért vagyok hálás, hanem az életemben lévő vagy már elmúlt kevésbé pozitív eseményekért is, hiszen ezek mindig megtanítanak bennünket valamire. Hadd mutassam meg, hogy engem mire tanított meg:

Amikor bekerültem a kórházba, akkor apukám minden nap felhívott vagy bejött hozzám és mindig az volt a kérdése, hogy ma miért vagyok hálás. Legalább 5 dolgot fel kellett, hogy soroljak. Mondanom sem kell, hogy az első időszakokban ha 3 dolgot össze tudtam szedni, az már nagy teljesítmény volt. Nem éreztem azt, pontosabban nem tudtam azt, hogy miért is kellene hálásnak lennem. Ezért a helyzetért legyek hálás vagy ‘lehetne rosszabb is’ – alapon kellene hálásnak lennem? És meglepő, de nekem az utóbbi felismerés sokat segített. Láttam a kórházban olyan sorsokat, problémákat, amik mellett az enyém szinte eltörpül. Valahol ezen a ponton következett az, hogy elkezdtem koncentrálni arra, hogy nekem mim van, ahelyett, hogy mi nincs.

Először is: nekem van családom. Apukám mellett Anyukám és a testvérem is napi szinten bejártak és meglátogattak. Sajnos a többség ezt nem mondhatta el magáról, gyakorlatilag én voltam az egyetlen bent, akinek a legváltozatosabb látogatói köre volt. Továbbá a nagyszüleim is aggódtak és izgultak értem és amikor meglátogattam őket, láttam, hogy az nyugtatja meg őket igazán, ha ezt a ‘jobbanlétet’ a saját szemükkel láthatják.

Másodszor: Ahogy írtam is, hétvégente hazamehettem, tehát ez azt jelentette, hogy van hova hazamennem. Ezzel már nem voltam egyedül, de akadtak olyanok, akik sajnos nem tudtak hova hazamenni.

Nem utolsósorban pedig a vőlegényem heti szinten, minden hétvégén eljött és vezetett csomó kilométert, hogy velem lehessen. Tehát ebből az következik, hogy van egy szerető társam, aki kiállt mellettem ebben a nehéz időszakban is.

Már ezeknek tudatában gazdagabbnak mondhatom magam, mint az emberek sajnos többsége. És akkor még nem is ejtettem szót az ételről, ruhákról, egészségről stb. Ebből is következik, hogy igaz 2 hónapja már, de nagyon élénken emlékszem a bent töltött időszakra, a nehéz napokra, de hálás vagyok azért, hogy megtörtént, mert így tudtam és kezdtem el azokat a dolgokat értékelni, ami sokunknak, korábban nekem is, magától értetődő volt. Szerintem egyáltalán nem magától értetődő, hogy a családunk támogat, ahogy az sem, hogy a nehéz időszakban a társunk kitart mellettünk.

Sokszor gondolok arra és érzem rosszul magam amiatt, hogy ezt a gondolkodásmódot miért is nem kezdtem már el korábban és miért egy ilyen nehéz időszak váltotta ki. A választ még nem találtam meg, de egyre inkább úgy érzem, hogy ennek így kellett történnie és HÁLÁS vagyok érte.

Buzgó módon elkezdtem tehát hálát érezni. Nem kellett magam erre rákényszeríteni, jött ez az érzés magától. Hálás voltam egészen olyan apróságokért is, hogy milyen finom volt az ebéd vagy milyen jó, hogy van egy saját kis otthonunk. Hálás voltam és mai napig vagyok a munkámért, a diákokért, akik szintén kitartottak mellettem a nehezebb időszakban is és akik megvárták a visszatérésemet. És ezek az érzések olyan szinten örömmel töltöttek el, hogy sokszor azon kaptam magam, hogy csak mosolygok magamban. Csak úgy. Nem történt semmi különös, mégis örültem legbelül, hogy az én életem az enyém. Korábban szívesen cseréltem volna néha, de most már senkinek sem adnám oda :).

Hálás vagyok a Slow Budapest általi ‘Hálás November’ kezdeményezésnek is, ahol részt vehetünk egy komplett hálagyakorlatnak. A feladatokat 2-3 naponta posztolják, amiket bárhol elvégezhetünk. Jó, hogy van ilyen jellegű kezdeményezés is, hiszen megtanít arra, hogy rendszeres jelleggel beépítsük az életünkbe a hálát.

Szeretném dokumentálni azt, hogy én hogyan végzem el ezeket a gyakorlatokat, számomra mit jelentenek, hiszen amennyien vagyunk, annyiféleképpen lehetünk hálásak.

1. Hálagyakorlatuk a következőképpen hangzott:

‘Bár a hála szó hallatán sokan “nagy” dolgokra gondolunk, amikért hálásnak kell lennünk, érdemes kicsiben kezdeni a gyakorlást, és első lépésként elidőzni a jelen pillanatban, mindabban, amit az érzékszerveink által megtapasztalhatunk. Tegyél így te is: érzékeld a fényeket, színeket, a hangokat tudatos hálával! Merülj el abban, milyen illatok vesznek körül, vedd észre az ízeket, az érzést, amit egy meleg pulóver jelent a csípős őszi időben. Légy jelen – és máris megtetted az első lépést.’

Az előző bejegyzésben írtam a lelassulásról, a tudatos jelenlétről, amit a mai napig rendkívül fontosnak tartok. Minden napomba beépítem az énidőt, a lelassulást, legyen szó akármilyen hektikus napról. Amikor posztolták az első hálagyakorlatot, akkor éppen a Mátrában voltam. Tökéletesebb helyszínt választani sem lehetett volna a lelassuláshoz. Hálás voltam azért, hogy szép idő van és így el tudtunk menni túrázni. Hálás voltam azért, mert meg tudtam engedni a munkám mellett, hogy kiszakadjak a természetbe és csodáljam az erdei színeket. Azonban a leghálásabb azért voltam, hogy mindezt a párommal élhettem meg.

2. Hálagyakorlat:

‘ “Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.” (Simone Weil)

Mai hálagyakorlatunk a fenti gondolat nyomán legyen a következő: keress három egyszerű tárgyat az otthonodban vagy a munkahelyeden, és gondold végig, miért vagy értük hálás!

Ne féltve őrzött, kedves emléktárgyakra gondolj; olyan mindennapi dolgokat válassz, amiknek a létét természetesnek, megszokottnak veszed, mint például a széked vagy az asztalod. A hálához vezető úton ugyanis nagyon fontos, hogy megtanuljuk újra észrevenni, igazán látni mindazt, ami körülvesz.’

 

Ez a hálagyakorlat már jobban elgondolkodtatott. Elsőként a lakásunk jutott eszembe, amiért a mai napig hálát adok. Ezen a gondolatmeneten indultam tovább és a 3 tárgy számomra a következő:

1. Ágy: Aki ismer, az tudja, hogy imádok aludni. Nekem az alvás többet jelent, mint egyszerű pihenés, engem hihetetlen módon fel tud tölteni és szeretek elmélyedni a kis gondolatvilágomban, amit sokszor csak lefekvéskor tudok megtenni. Az ágyunk pedig rettentő kényelmes és nagyon jókat alszok benne. Hálás vagyok azért, hogy meg tudtuk venni először is, illetve, hogy ilyen kényelmes ágyat sikerült találni.

2. Fürdőkád: Aki igazán ismer, az azt is tudja, hogy fürdeni is nagyon szeretek és nekem lakásválasztásnál igenis szempont az, hogy legyen fürdőkád. Igazi jó kis énidős program számomra egy meleg, kényeztető fürdő, megnyugtat testileg-lelkileg. Hálás vagyok azért, hogy van egy jó nagy kádunk, ahol hódolhatok ennek a szenvedélyemnek.

3. Házimamuszom: Nagyon hálás vagyok a házimamuszért, mert iszonyatosan fázós vagyok és nagyon jó érzés felmelegítenem benne a lábaimat :).

Jelenleg a 3. hálagyakorlatnál tartunk, ami így hangzik:

‘Elérkeztünk a harmadik hálagyakorlathoz!

Ezen a napon fókuszálj tudatosan arra, hogy kifejezd a háládat: köszönj meg minél több dolgot! A buszsofőrnek, a bolti eladóknak, annak a járókelőnek, aki félrehúzódott, hogy utat engedjen neked, amikor siettél; mindenkinek, akinek csak lehet! Figyeld magad, figyeld az emberek arcát – milyen hatással van rád és rájuk a hála kifejezése?’

Szerencsére én nem csak a mai napon, hanem minden nap szoktam arra koncentrálni, hogy megköszönjem a segítséget, bármiféle segítségről is legyen szó. Valóban látni az embereken, főleg azokon, akik nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy megköszönnek nekik bármit is, hogy mennyire jól tud esni egy ‘köszönöm’ vagy csak egy szimpla mosoly. Még most is emlékszem az ellenőrre, akinek felmutattam a jegyem és szétszakította, tehát igazolta, hogy jogosultan utazom az adott járművön. Rám se nagyon nézett, de amikor visszaadta a jegyemet, akkor mosolyogva megköszöntem a munkáját, hiszen ez a dolga, nem jókedvéből utazgat a tömegközlekedési eszközökön. Annyit mondtam csak, hogy köszönöm szépen. Erre felnézett, őszintén elcsodálkozott, majd annyit mondott, hogy ‘Nagyon szívesen, nem kell megköszönni, de jólesett, hogy megtette’.

Jelenleg itt tartok a hálagyakorlatban, de ez egy élethosszig tartó folyamat így még sok-sok gyakorlás vár rám is. Illetve izgatottan várom a Hálás November további feladatait :).

Végül pedig hálás vagyok azért is, hogy volt annyi szabad időm, hogy megírhassam ezt a bejegyzést.

Pörgés helyett lelassulás – szükségem van rá!

Kint eső és orkánerejű szél tombol, így természetes, hogy ki sem dugjuk az orrunkat a jó meleg lakásból, illetve még a jó meleg takaró alól sem. Ez egy tipikus semmittevős nap, de én személy szerint imádom. Igazi introvertált személyiséggel rendelkezem, ami azzal is jár, hogy szeretem az ilyen napokat, mi több, szükségem is van ezekre az időszakokra. Kifejezetten szeretem hallgatni a kinti zajokat, legyen az eső kopogása az ablakon vagy a szél ‘fütyülése’, de aki ismer, az tudja, hogy ez alól kivételt képez a csattanásos mennydörgéssel járó vihar, amitől viszont elképesztő módon félek.

Azonban elképzelhető, hogy sokan nem értik, hogy mit értek az alatt, hogy szükségem van az ilyen napokra. Félreértés ne essék, nem a rossz időre van szükségem, hanem arra, hogy egy kicsit magamban lehessek, lelassult tempóban teljen a nap és befelé fordulhassak. Imádnivaló és szerető, gondoskodó társam van, akivel öröm minden együtt töltött perc, azonban én kifejezetten az az embertípus vagyok, aki jól érzi magát egyedül is és erre az időre olykor-olykor szüksége is van. Ez az én kis ‘énidőm’, amit a saját magam társaságában töltök el. Legyen ez egy jó kis könyv olvasgatása, egy otthoni szépségnap kivitelezése, egy jó album meghallgatása vagy egyszerűen az eső kopogásának hallgatása. A lényeg az, hogy örömömet leljem benne és feltöltsön lelkileg. Amikor pedig ilyen ‘otthontartós’ időjárás van, akkor adott a lehetőség, hogy lelassuljak. Ugyanis hajlamos vagyok a pörgésre, könnyen be tud szippantani az oktatás világa és a minél jobbra való törekvés – életérzés. Korábban olyannyira a hatása alá kerültem, hogy észre sem vettem, hogy mindez mennyi energiát vett el tőlem és a lemerült elemeket sem töltöttem újra. Részben ez is vezetett a nyári kényszerpihenő beiktatásához, mert a testem fizikai tünetek kíséretében jelzett: Elég lesz, vegyél vissza a tempóból!

Szerintem mindannyian tapasztaltuk már ezt: a kóros fáradtságot, lelki kimerültséget, feszültséget és anélkül, hogy észrevettük volna, már egy ördögi körnek a részei voltunk, amiből nagyon nehéz kiszállni. Valahogy így jártam én is a nyáron és eldöntöttem valamit: elkezdek figyelni a testem jelzéseire.

Korábban azt gondoltam, hogy a saját testünkkel, lelkünkkel való kapcsolatfelvétel egy olyan komplex kommunikációs folyamatot feltételez, hogy inkább bele sem vágtam ‘nekem ez úgysem fog menni’ – alapon. Azonban amióta megtanultam, illetve hadd pontosítsak, még tanulom a belefé fordulást, azóta rájöttem arra, hogy ez nem is olyan összetett dolog. Ha nyitott vagyok a saját, mélyebb érzéseim meghallására, mi több megértésére, akkor együttműködővé és befogadóbbá válik a belsőm is. 

Hadd hozzak itt egy személyes példát: Korábban próbáltam felvenni a kapcsolatot a lelkemmel, különösen akkor, amikor a testem már fizikális szinten jelzett, hogy nem a jó irányba megyek. Feszült voltam, lestrapált, kiszipolyozott – ezt különösen akkor éreztem, amikor a multik világában dolgoztam és a munkahelyi teljesítmény előrevalóbb volt – még a saját testi és lelki egészségemnél is. És ebben az értelemben én fel is áldoztam magam.

Ekkor próbáltam ki a jógát, az autogén tréninget és még jó pár relaxációs technikát, amik lehet, hogy felszínesen segítettek valamit. Például végig tudtam aludni egy éjszakát vagy volt újra étvágyam. De mégis legbelül úgy éreztem, hogy minél jobban vágyom a lelassulásra, a testem már nem reagál, mert napi szinten kitettem ennek a robotnak és nem figyeltem a jelzéseire. Mintha az elmém és a testem két különböző irányba indult volna el és ezt a folyamatot már nem tudtam szabályozni.

Különösen ezért (is) vagyok hálás, hogy kórházban voltam, hiszen ott a munkát szüneteltettem és kénytelen voltam magammal foglalkozni. Kezdetben ez nagyon nehéz feladat volt számomra, hiszen nem tudtam, hogy mihez kezdjek magammal. Nem tudtam, hogy miként szólíthatnám meg magam, egyáltalán szóba áll még velem a testem azok után, hogy ennyi ideig ignoráltam a jelzéseit.

Kezdetben noszogatnom kellett magam, hogy elkezdjek magammal foglalkozni – és itt nem a külsőm ápolására gondolok – hanem lelki szinten. Volt olyan hét bent, amikor szinte ‘könyörögtem’ magamnak lelki szinten, hogy segítsen, mert ezt a helyzetet együtt, összetartva kell megoldanunk. Sokszor éreztem magam frusztráltnak, hogy én próbálkozom ugyan, de még mindig nem érzem azt, hogy meg tudnám érteni az érzéseimet. Mérges is voltam, hiszen mindent egyből akartam volna – meggyógyulni, egy 28 éves kusza kapcsolatot rendbetenni és visszatérni az életemhez.

Ennél a pontnál pedig jött a felismerés : mindent akarok, méghozzá gyorsan és nincs türelmem kivárni azt, amíg ezek a dolgok maguktól be nem érnek. De ha én most és azonnal akarok valamit, akkor vajon a lelkem is azt akarja? És itt kezdem el meglátni azt, hogy elég fals elképzeléseim voltak ilyen téren. Mentális szinten még mindig pörögtem, hozzászoktam ahhoz, hogy mindent gyorsan és időre kell elintéznem és fejben még mindig a felgyorsult világban éltem. Tulajdonképpen itt lett teljes mértékig aktuális a mondás, hogy “Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka”. Sokat akartam, méghozzá meggyógyulni, lelassulni úgy, hogy az a pörgős világban még ne legyen hátrány, több tanítványt, több munkát …. stb. A konklúzió pedig evidens: nem bírtam, méghozzá azért, mert erőltetéssel és kényszerítéssel nem fogom ezt tudni megvalósítani.

Tulajdonképpen az írással is így vagyok. Akkor írok, amikor megszáll az ihlet. Ma, amikor lehúztam a redőnyöket, és ültem az ágyban, úgy éreztem, hogy itt az idő egy kis lecsendesülésre. Nem tudom magamra rákényszeríteni sem azt, hogy írjak, sem pedig azt, hogy lecsendesüljek. Rájöttem arra, hogy ezt mindig érezni fogom, pontosabban éreztetni fogja velem a testem-lelkem egyaránt, ha szükségem van rá. És a mai nap szólt. Kissé nyugtalannak éreztem ma magam, de nem tudtam, hogy miért. Persze hibáztathatnám az időjárást, a frontot és még más egyebet, de felesleges lenne. Éreztem azt, hogy a lelkem kommunikálni szeretne velem és hallgattam a megérzéseimre.

Tudom, hogy ez is egy kissé közhely, de hallgatnunk kell a megérzéseinkre és a testünk jelzéseire, legyenek azok fizikális vagy lelki tünetek. Hiszen ezek mind-mind üzenetek számunkra. Pihenj, írj, miért aggódsz, mire lenne szükséged? Én ezeket a kérdéseket mindig felteszem magamnak és egyfajta ‘kódfejtésbe’ kezdek. És most arra volt szükségem, hogy ‘papírra vessem’ mindazt, ami legbelül foglalkoztat.

Természetesen ez egy nagyon nehéz feladat. Személy szerint én a kórházban azt éreztem, hogy életem legnehezebb feladata előtt állok. Nekem sem megy mindig, de a lényeg, hogy nem szabad feladni a próbálkozást.  Sok esetben nem azonnal jön a válasz és nem is teljesen világos számomra az üzenet. De néhány ilyen ‘lelassult pillanat’ sokat segít nekem az ilyen, mélyebben lévő érzelmek feltérképezésében. Ezért is írtam a bejegyzés elején, miszerint az ilyen pillanatokra szükségem van.

Nemrégiben olvastam, hogy azok az emberek, akik a saját maguk kis ‘magányában’ is minőségi időt tudnak eltölteni, az azt jelenti, hogy rendelkeznek egyfajta önismerettel, biztos önképpel, hiszen nem félnek magukra maradni a gondolataikkal, legyen azok építő vagy nem teljesen építő jellegűek. Azaz, nincs szükségük mások folyamatos megerősítésére, visszajelzéseikre és bátran szembenéznek önnön világukkal. Örültem ennek a felfedezésnek, hiszen számomra az önelfogadás, mi több az önszeretet a végső cél és egyfajta ‘reális szemüveg’ viselése, melynek segítségével reális módon birkózhatok meg a világ történéseivel, legyen az jó vagy rossz, és egyik irányba sem ‘szalad el velem a ló’. Ha pedig szeretek ellenni a kis világomban, akkor ez már egy határozottan egy jó jel a fent említettek szerint.

Végül visszakanyarodva picit a szakmaisághoz: ahogy korábbi posztjaimban is hangsúlyoztam, az önismereti folyamatot sem lehet sürgetni, úgy a nyelvtanulási folyamatot sem. Ebből a szempontból is nagyon fontos az a bizonyos ‘reális szemüveg’ viselése, hogy reálisan fel tudjuk mérni a képességeinket, a nyelvtanulással járó kötelezettségeket és nehézségeket, nem utolsósorban segít abban is, hogy türelemmel legyünk magunk iránt. 

Nem utolsósorban ezért is érdeklődöm a mindfulness learning és teaching technikák iránt, de ez még egy kezdeti folyamat. Szeretnék ilyen technikákat is beépíteni a tanításba, mert ahogy kifejtettem az előző posztban, kellő önismeret nélkül nincs eredményes nyelvtanulás. Erről majd később bővebben.

Ebben a szellemben kívánok mindenkinek szép napot és használjátok ki ezt az időszakot a pihenésre és lelassulásra és nem utolsósorban hallgassatok a szívetekre, én is ezt teszem 🙂