Ki is vagyok én?

Ezt a kérdést már számtalanszor feltettem magamnak és mostanság elég gyakran eszembe jut újra és újra, de konkrét válaszom (egyelőre) még nincs. Most azonban nem a “ki vagyok én ebben a világban” kérdéskörét boncolgatom filozofikus szemlélettel, hanem egy szimpla bemutatkozásnak szeretnék teret adni.

Ez a bemutatkozó bejegyzés azt a célt szolgálja, hogy egy átfogóbb képet adjak magamról, mielőtt az életem és mindennapjaim, az ehhez kapcsolódó érzések, illetve gondolatok kerülnének terítékre. Nem tudom, hogy mennyien fogják olvasni az írásaimat, de aki/akik az oldalamra tévedne/tévednének és egyáltalán nem ismerjük egymást, annak/azoknak kedvéért egy rövid bemutatkozással indítanék és a blogolásom célját is igyekszem megfogalmazni:

Anita vagyok, 34 éves, de sebesen közelítek a 35-höz, nő, feleség, a lombik hosszú, rögös útját taposó wannabe anyuka, nem csak wannabe, de igazi cicaanyuka, nyelvtanár, nyelvi coach és az önismeret bugyraiban újra és újra elmerülő, a saját útját is kereső szuperérzékeny lélek.

Mindig is szerettem írni. Volt egy idő, amikor újságíró szerettem volna lenni és már egészen kiskoromban megmutatkozott az írás iránti szenvedélyem. Általános iskolás 2. vagy 3. osztályos koromban – nem emlékszem pontosan – második helyezést értem el az iskolai meseíró pályázaton a “Pék meg a kenyerek” c. fiktív történetemmel, ahol a megsütött kenyerek személyiséget öltenek és ahelyett, hogy felszeletelt formában végeznék az asztalon, saját kezükbe veszik sorsuk irányítását. Legalábbis valami ilyesmi történetre emlékszem, a részleteket már homály fedi, hiszen több, mint tizenöt, de az is lehet, hogy húsz éve akadt a kezembe legelső saját irományom.

Ennél a történetnél azonban nem álltam meg. Sorra követték a különböző újságok – iskolai újságok is többek között – illetve saját használatra íródott egyéb újságok, mint például az IM magazin mintájára készült újságom tinilányoknak egy tinilány szemén keresztül, ahol például azt boncolgattam, hogy az aktuális kiszemeltünk vajon tényleg odavan-e értünk és egy saját készítésű szerelmi teszttel ennek gyorsan utána is lehetett járni vagy az a példány, ami az utcánkban lakók életét mutatta be, beleértve az utcánkban lakó háziállatokat is.

Ahogy teltek az évek, úgy a műveim is komolyabb hangvételt, mennyiséget céloztak meg. A Harry Potter láz persze engem sem került el, mi több, inspirált is egy novella megírására, ami a 2. világháború idején játszódik és három jó barát élményeit dolgozza fel, akik titkos katakombákra bukkannak és mindenféle rejtélyes ügybe keverednek. Ha jól emlékszem, kb. 60 oldalig gyűrűzött a történet, de semmilyen emlékem nincs a cselekmény részleteiről és az újragondolt Harry Potter történet azóta sem akadt a kezembe. A novellák, kisregényszerű történetek mellett megjelentek versek és naplók, köztük az érzelemnapló is, ami már a gimnáziumi évek alatt íródott.

Egyetemi tanulmányaim azonban végképp elterelték a figyelmem az írásról és idő híján sem volt a mindennapjaim része a kitartó gépelés, kivéve, ha az egy egyetemi beadandó vagy szakdolgozat volt. Így az életemnek ez a része szépen lassan a múlt homályába veszett. Most is, ha belegondolok, kicsit olyan, mintha meg sem történt volna, lévén nem emlékszem a történetekre, illetve ötletem sincs, hogy hol vannak ezek a dokumentumok – már ha egyáltalán még megvannak.

Azonban az írás adott mindig egyfajta szabadságot. Főleg, ha egy történetet találhattam ki és a saját szám íze szerint színeztem ki, töltöttem meg tartalommal. Gyerekként még szívesebben merül el az ember ilyen-olyan történetekben és ez akkor velem sem volt másképp.

Ezzel a bloggal és az itt megjelent írásaimmal azonban nem egy kitalált, fiktív történetet szeretnék elmesélni, hanem a kőkemény, filter nélküli valóságomat. Úgy érzem, hogy nagy szükség van a mostani világunkban arra, hogy valami igazival, ‘filtermentessel’ találkozzunk, ami nemcsak a boldog végeredményt, a kiegyensúlyozottságot mutatja be – ha ez bekövetkezik persze, de az odavezető, sokszor nagyon kínlódós, kanyargós szakaszokat is.

Aki ismer és követ a Facebook-on, az tudja/látja, hogy életem eseményeinek nem csak a napos oldalát mutatom be. Posztoltam szorongásról, kórházban eltöltött időszakról, pánikbetegségről és rendszeresen megemlítem itt-ott az évek óta az életünk részét képező lombik küzdelmünket is.

Voltak a környezetemben, akik nem feltétlenül tartották jó ötletnek ezt a fajta kitárulkozást, de hozzám csak pozitív visszajelzések érkeztek ezzel kapcsolatban, sőt mi több, segítségkérések és segítségnyújtások is. Soha nem ért semmilyen atrocitás, nem ítéltek el, inkább együttérző és bátorító hangokkal találkoztam.

Félreértés ne essék, nem a szánalom és az együttérzés kikényszerítése a célom azáltal, hogy megírom azt, hogy mi mindenen megyek/mentem keresztül. Jólesik és értékelem, amikor valaki bátorít, együttérez, segíteni szeretne, de egyáltalán nem ez a célom, amikor meghoztam azt a döntést, hogy blogot indítok és a személyesebb hangvételű írásaimat átcsoportosítom ide a Facebook-ról.

De akkor mi is a célom ezzel? A válasz egyszerű: bármi és semmi. Számomra az írás egyfajta terápia, szeretem-tevékenység és ez a felület egy online íróasztalfióknak minősül, aminek írhatok bármiről, ami bennem van. Ha valaki kedveli az írásaimat/gondolataimat, akkor ezen az oldalon tud követni és a hírfolyamát sem blokkolom Facebook-on az ilyen-olyan mennyiségű irományaimmal.

Valamint – és talán ez a legfontosabb – szeretnék igaz és valóságos dolgokról írni. Annyira kimerítő látni a közösségi médiában a sok agyonfilterezett embert, ‘influenszereket’, a küzdelmekről árulkodó idézetet, de mellette a tökéletesen beállított instaképet és egy álomvilág részleteit. Rám ez komoly hatással van, az önképemre, az önmegítélésemre és úgy alapvetően az életemre. Tudom, hogy nem ez alapján kéne megítélnem magam, a helyzetemet, de gyakorlatilag elkerülhetetlen, hogy ne lássam, ne gyűrűzzön be a gondolataimba, hiszen a munkám is az online térben zajlik, nem zárhatom el magam teljesen ettől a világtól.

Amit megtehetek és részben megtettem már, hogy olyan embereket követek és – szélsőséges esetben – tartok meg ismerősöknek, akik számomra hitelesek és valódiak. Felvállalják akár azt is, ha nem kerek minden, inspiráló tartalmakat osztanak meg és egyszerűen azt érzem, hogy a tartalmaik, jelenlétük hozzáad valamit az én életemhez, nem pedig elvesz.

Nem vagyok már kíváncsi az agyonfilterezett képekre, hajat, műszempillákat és izmokat magukra photoshoppoló emberekre, a mosolygó képek mögött meghúzódó hazugságokra és úgy alapvetően arra az álomvilágra, ami a Facebook jelenséggel gyakorlatilag eggyé vált.

Olyanokra igen, akik nem adták fel, küzdöttek és sikerült elérni a céljukat és van bátorságuk ahhoz, hogy ezt megosszák. Akiknek a történetéből erőt meríthetünk, akikkel együtt nevethetünk vagy éppen sírhatunk, akikkel egyfajta sorsközösséget élünk át, mert pont ugyanazon mennek/mentek keresztül, mint amin mi is. Akiknek a videóik, írásaik, podcast-jeik, egyszerűen az online jelenlétük és tevékenységük elég arra, hogy azt érezzük, hogy nem vagyunk egyedül, nem mi vagyunk az egyetlenek, akik ezzel vagy azzal a nehézséggel küzdenek és akár ismeretlenül is hozzájáruljanak ahhoz, hogy tovább küzdjünk, erőt merítve, nem feladva.

Talán ez a blog is hasonló célt szolgálhat majd a későbbiekben reményeim szerint. Adhat, bátoríthat, megnevettethet de az is előfordulhat, hogy meg is ríkathat. Nem tanácsot szeretnék adni – a saját helyzetemben is rengetegszer vagyok tanácstalan – egyszerűen szeretném leírni azt, amin keresztül megyek és megélek.

Lombik, IBS, szorongás, szuperérzékenység, küzdés, feladás, nem feladás, erőforrás, elfáradás, sírás, nevetés – az én történetem feketén-fehéren, filtermentesen.

Kövessétek, ha van kedvetek.

Üdv:

Anita